soha ennyi megviselt, reménytelen, fásult szempárt nem láttam, mint szombat délelőtt Lajosmizsén az idősek otthonában. ülnek kint a folyosón. némán. és csak néznek remegő szemekkel a semmibe. ha véletlen rám vetül a pillantásuk, akkor elkapom ijedten tekintetem. ilyenkor, mintegy rosszul érzem magam, mert kb 50 évvel vagyok fiatalabb az ottani átlagnál, hogy van két lábam és tudok járni.

na itt lakik az én nagymamám...

keresztapám szerencsére jobban van. csak arra panaszkodott, hogy nem azért eszik, mert éhségérzete van, hanem azért mert nézi az órát, és ennie kell, hogy visszahízza a 15 kilót.