asszem ezzel adós vagyok még. szóval, múlt héten lezötykölődtem a lentebb említett nagyszüleimhez. mit mondjak, nem volt egy felemelő találkozás. szeretem őket, de látszik mindkettőn a teljes szellemi, fizikai leépülés. nagypapám nálam magasabb, de ilyen délceg, daliás, vállas, erős embert képzeljetek el. most pedig egy hajlott hátú, madárcsontú, 60 kg-s ember nézett velem szembe. szemeiben nem volt nyoma sem akaratnak, sem értelemnek, sem érzelemnek. csak a ködös, homályos "értelmetlen" szempár volt. fizikiai romlásánál csak a szellemi megdöbbentőbb. nem a leépülés ténye borzaszt el, mert az azért 85 fölött benne van a pakliban, hanem az, hogy kívülállóként végig kell nézned, hogy az -az ember, aki egykoron GYALOGSZERREL hazajött a Don-kanyarból, a századából egyedüli túlélőként- élve elenyészik, elfogy, elszürkül, megszűnik. a realitástól teljesen elszakadt. nem tudta megmondanni, hogy milyen nap volt aznap. megjegyzem ne azért kérdeztem tőle, hogy teszteljem. én sem tudtam, hogy milyen volt aznap. ennyi. ha zajlik körülötte egy beszélgetés, akkor egyáltalán nem követi azt, csak mereven néz a semmibe. elhagyta magát teljesen. nem borotválkozik, nem fésülködik. nagymamám sem kivétel. ő körülbelül fél óránként elfelejt mindent. háromszor kérdezte meg, hogy van-e munkahelyem, négyszer pedig azt, hogy mi az a horzsolás a térdemen. a legmegdöbbentőbb azonban az a jelenség volt, amikor kimentem rágyújtani. én azt gondoltam, hogy minden megy a maga rendjén, de nem. a két ember egymás mellett, néma csendben ült. nem beszéltek, nem csináltak semmit, ha én nem voltam ott...

a tapasztaltakon annyira bepistultam, hogy a hazaúton megittam két sört és néztem a semmibe, azon kattogva, hogy most mi a retek lesz...